fotó: Éles Balázs

Június eleje volt. A fehér madár úgy suhant a víz felett, mint egy alacsonyan szálló, tejszínfehér felhő. A víz csakúgy porzott mögötte. A férfi hosszan bámult utána. Tudta, hogy a hímmadár most élelemért megy, amíg a nádas szélén lévő fészekben a nőstény őrzi a tojásokat. 

Pár éve még az lett volna a férfi feladata, hogy odaevezzen a csónakjával, és megküzdve a fészkét védelmező anyahattyúval, kicserélje a tojásokat fatojásokra. A férfi kegyetlen módszernek tartotta ezt az állományszabályozó eljárást, ezért megörült, amikor meghallotta, hogy ezentúl bőr alá adagolható gyógyszert kapnak: hattyúfogamzásgátlót.

Ő személy szerint nagyon szerette ezeket a fehér madarakat, de elfogadta, hogy túlságosan elszaporodtak, és hatalmas fészkelő területük agresszív fenntartásával veszélyt jelenthetnek más fajokra, ezért tenni kell valamit. De ezt a párt tűzön-vízen át megvédte, mert valahogy a szívébe zárta őket.

Jolánnak és Aladárnak nevezte el magában a két hattyút. Nem engedte, hogy gyógyszert adjanak nekik. Őrizte őket éjjel-nappal: figyelte a kopulációjukat, költésüket, a fiókák kikelését. Óvta őket a nyári röpképtelen időszakban, amikor a hattyúpár sok más fajtársához hasonlóan teljes evezőtoll-készletét lecserélte, és így csak a vízen tudott úszkálni. 

Egyszer megmentette Jolánt, amikor véletlenül horgot nyelt. Közbeavatakozott akkor is, amikor egy apuka evezőlapáttal majdnem halálra verte Aladárt, mert megcsípte a fiát.

A nagy színes nyakgyűrűk felhelyezését is személyesen felügyelte náluk. Olyan szigorú arccal állt a műveletet végző madarász mellett, mintha az a gyerekeit akarta volna megrontani. És hiába tudta, hogy a nyakon lazán lifegő, műanyag gyűrű nem akadályozza meg a madarakat a nyelésben, először bizalmatlanul méregette rajtuk a karikát.

Aladár és Jolán soha nem hagyták el egymást. Mint minden más hattyúféle, ők is monogám életet éltek, és hosszan kitartottak a másik mellett. Nem úgy, mint ő a feleségével, tette hozzá magában keserűen a természetvédelmi őr. Soha nem szerették egymást eléggé az asszonnyal, gondolta, a férfi. Vagy nem ilyen szépen, mint ez a hattyúpár.

A hímmadár közben megérkezett. Leszállt a nádas mellett, hatalmas hullámokat verve majdnem két és fél méter fesztávú szárnyaival. Kapkodva beúszott a nádak közé, hogy megetesse éhes, kotlásban elpilledt párját.

Aztán eljött a tél. Mivel nyáron még mindketten jó erőben voltak, a fene sem gondolta volna, hogy ez fog történni. Persze közrejátszhatott benne az is, hogy decemberen olyan hideg lett, amilyen évtizedek óta nem fordult elő. A hattyúk többnyire nem vonulnak el télen sem, hiszen ki tudják fürdeni maguk körül a vizet, és nem kell tartaniuk a jégtől.

A természetvédelmi őr ezért nem is gondolt arra, hogy baj lehet, amikor két napra elutazott. Miután visszajött, Jolán teljesen legyengülten ült a víz tetején. A bal szárnya néhány tolla már belefagyott a jégbe. Aladár ugyan csapkodott mellette a szárnyaival, és lábaival csapkodott, hogy ne fagyjon be teljesen körülöttük a víz, de a nőstény helyzete reménytelennek tűnt. 

A férfi megpróbálta a hattyút kimenteni a vízből, ám a fokozatosan összezáródó jégtől már nem fért hozzá. És Aladár is nekitámadott. Vérben forgó szemekkel védelmezte beteg, erőtlen asszonyát.

A természetvédelmi őr így a partról figyelte kedvenc hattyúpárja kínlódását. Hét éve követte minden lépésüket. Hét éve látta szerelmük minden apró jelét.

Aladár akkor sem volt hajlandó elmozdulni Jolán mellől, amikor a nőstényhattyú már szinte alig mozgott. Végül a hímmadár sem reppent fel táplálékért, inkább némán őrizte haldokló társát.

Talán így történhetett, hogy másnap az arra sétáló kirándulók két jégbe fagyott hattyút láttak a tavon, amint fejüket egymás nyakára hajtják. A parton pedig egy férfi állt. Jégszürke, fájdalmas tekintettel bámult rájuk. Talán sírhatott is, mert az arcára, mintha könnycseppek dermedtek volna.

 Ha tetszett a novella, keresd a szövegeimet a wmn.hu oldalán is!